Ally Condie - Matched - Egymáshoz rendelve

Egy újabb trilógia.... szép borítóval megáldva. maga a történet egy disztópia, egy elképzelt jövő.

"A Globális Felmelegedés után a rendszer összeomlott, és a helyén létrejött a Társadalom, ahol nincs éhezés, nincs betegség, nincs bűnözés, és a hivatalnokok döntenek róla, hogy kit szeretsz, hol dolgozol és mikor halsz meg.
Cassia harmonikusan él ebben a steril világban és meg van győződve róla, hogy ha betartja a szabályokat, hosszú élete, tökéletes munkahelye és társa lesz. Amikor a Párosító Bankett után legjobb barátja jelenik meg számítógépe képernyőjén, Cassia biztosan tudja, hogy ő az igazi…A képernyő azonban hirtelen elsötétül, és egy másik fiú arca villan fel rajta. Cassia nehéz döntés előtt áll. Merre induljon? Xandert kövesse a jól ismert, kitaposott úton, vagy esetleg Ky után eredjen az ismeretlenbe vezető, sötét ösvényen? Tökéletesség és szenvedély között kell választania."




Ez meg mi a fene volt? És a vége? :D
Jajj, hol is kezdjem?! :))
Tetszik a kialakított világ. Mármint nem tetszene egy ilyen jövő, de legalább jól ki van dolgozva. Részletesen megtudhatjuk, hogy minden egyes lélegzetvételüket szabályozzák és megfigyelik. Kösz, ebből nem kérnék. Még jobban, foggal-körömmel harcolnék a Társadalom ellen! (ami engem kissé emlékeztet a Kapitóliumra…)
Nem hittem volna, hogy ennyire szabadság-mániás vagyok, de az első percektől kezdve lázadni akartam a könyv ellen. Párosító Bankett? Honnan a túróból tudják, kivel mennyire illenék össze? És miért kell meghalnom 80 évesen? Miért csak 30 éves koromig szülhetek? Miért csak a kimért adagomat ehetem meg? Másokét miért nem kóstolhatom meg?… és volna még egy pár kérdésem! xD
Cassia is lázadozó. Csak pöppet lassú a felfogása, nehezen vesz észre dolgokat. A végére azért kezdett belejönni.
Ami még tetszett, az Xander barátsága. Szegény fiú a végsőkig kitartott. Most fordult elő nálam először, hogy egy olyan srác pártját fogom, aki barát volt / maradt..
Tetszettek még Ky és Cassia részei. Jó volt olvasni, szép hasonlatokat talált, kifejezően, választékosan írta le kettejük kapcsolatát.
Szerintem az írónő elkövetett egy hatalmas hibát. Megalkotta az egyik szereplőjét, és beleszeretett. Továbbá nem maradt pártatlan, ami oltári nagy baklövés. (szerintem.)
Összességében nem tetszett a könyv. Voltak benne jó dolgok, jó ötletek, de ennyi.
Idegesített a leírás, a szókincs, a mondatok. Esküszöm, néhány 17 éves is választékosabban ír. Lehet, hogy a fordító volt rossz választás – elhiszem, hogy a Ciceró eddig csak gyerekkönyveket adott ki – de mégis….
Ez nem jött át, nem tudott meggyőzni.
A másik dolog, ami még zavart, hogy mi az, hogy nem tudnak kézzel írni??? Oké, hogy elektronikus világ, de akkor is, ez egy alapvető dolog. Biztos, hogy nem fogom engedni, hogy az én családomban az írás elfelejtődjön…

Lehet, hogy könyvtárból elolvasom a folytatását, de jelenleg nem égek a vágytól…

Tartalom:  5 / 2
Borító: 5 / 4

Laurie Halse Anderson - Jégviráglányok

Gondokkal, betegségekkel, önmagunk démonjaival mindenki küzd. Most szeretnék bemutatni egy olyan könyvet, mely szívszaggatóan gyönyörű és fájdalmasan valós.

"– Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón.
– Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba.
Én vagyok az a lány.
A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok.
Porcelán keretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak.

Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül.
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba."



Ez az a könyv, amit nem mindegy, kinek ajánlod, mikor olvasod, hol olvasod, hogyan és mennyit olvasod.
Ez egy nehéz könyv . Nem csak a mondanivalója, de a leírása is nehéz. Határokat feszeget, mindenkiben. Ezért se tudok normális értékelést írni róla.
Lia egy olyan nem hétköznapi szereplő, aki mégis hétköznapi. Mindenhol vannak ilyen lányok, csak nem vesszük észre őket (vagy nem akarjuk). Hétköznapi problémájuk van, mert sajnos egyre többen nem fogadják el önmagukat.
Lia és Cassie a tinikor problémáira igen nehéz „megoldást” választottak: a koplalást.
Maga a könyv a történetük végét mutatja be. Cassie története borzalmas. Hagyni, hogy eddig fajuljanak a dolgok… Sokakat lehetne hibáztatni, de már felesleges. Mindenki hibás és senki sem az.
Lia története se szívmelengető, de legalább megmenthető.
„Érdekes” volt a haláltusáját olvasni. A depresszió csúnya dolgokra képes. (Én is voltam depressziós, de csak a sírós, „hagyjatok békén” szintet jártam meg. Mert bennem meg van az élet szeretete).

Annyi problémát taglal ez a könyv: elfogadás, szeretet hiánya, család felbomlása, barátságok, iskolai szerepek…
Az elfogadás ördögi kör: fogadd el magad, és akkor többen fognak szeretni, de addig nem tudod elfogadni magad, míg nem érzed, hogy szeretnek.Nehéz feladat, de nem lehetetlen.
Magát az anorexiát sosem fogom megérteni. Én pont az ellenkezőjében szenvedek: eszem, ha boldog vagyok, eszem, ha szomorú vagyok. Egy tábla csoki segít a magányomon. Egy csomag chips elfogyasztása a kutyámmal: jóleső érzés. A mazsidrazsiról nem is beszélve….
Visszatérve a könyvre: mindenkinek vannak kísértetei. Mindig elkísérnek minket, és minden nap megküzdünk velük.
(Azért néha Liát és Cassie-t felpofoztam volna….)

Ezen a könyvön nem szabad ítélkezni. Megérint, elgondolkodtat, és egyetlen fontos dolgot sulykol mindenkibe: Fogadd el magad, mert úgy vagy jó, ahogy vagy!

(Jó lenne egy ilyen könyv a ducik szemszögéből is…)

Mindenképpen 5 / 5 pontot érdemel, habár nem értékelhető pontokkal ez a mű.

Borító: 5 / 5