Halihó, üdv ismét! Mondhatnám azt, hogy azért tűntem el, mert elfogytak a szavak, de nem: inkább bennrekedtek. No de egy olvasatnyi időre visszatértem.
Abban a nagyszerű megtiszteltetésben lehetett részem, hogy most, a 90.Ünnepi Könyvhéten (yess,új könyvek!) frissen-ropogósan megjelenő Propheta igen bájos és készséges írójával, A.M. (Akkreditált Mesteríró 😉) Aranth-al készíthettem mélyinterjút. Na jó, nem igazán mély, inkább csak a tőlem megszokott fura kérdésekre kaptam szóáradatot.
De mi is ez a Propheta?A kedvencemmé vált Oculus folytatása (egy kis emlékeztető: A.M. Aranth - Oculus), mely 3 évig íródott, fincsi 544 oldalas tömény porcukros katarzis. Legalábbis ezt ígéri a szerző. Én balga hiszek neki, mert Truth és Aoi kalandjaiban részt venni merő élvezet, még ha a vége a biztos halál is. (Khm... kedves A.M.Aranth: felkészült már a hasonlóan kegyetlen olvasói válaszcsapásra...?! Azt hiszem, Solymár Andrástól órákat kellene vennem...)
No de egy kis több infó a könyvről:
"Rabszolgánál is kevesebb voltam. A saját apám adott el gyerekkoromban. A szabadságot hírből se ismertem. De az a lény, amelynek hatalmába kerültem, más sorsot szánt nekem. A kezembe adta az igazságot. S kezembe adta magát az Avalont.
Öt év telt el. Egyesek harcosként tekintenek rám, mások a leendő elnököt látják bennem, és neveztek sok mindennek: voltam már ellenség, hazug, ribanc és áruló.
Én magam már azt se tudom, ki vagyok. Számomra a szabadság szolgálat.
Évek teltek el az oculus-rendszer bukása óta, ám a változás a remélt béke és harmónia helyett pusztán további romlást hozott magával. Az Avalon egymásra acsarkodó országokra esett szét, a fagyos északon egy hatalomra éhes császár emelkedett fel, keleten egy primitív parancsokat követő, fenyegető gépi tudat hadai gyülekeznek, az egykori rabszolgák pedig régi uraik torkának estek. A káosz útjába egyedül a bolygó leghíresebb embere, Truth Dunn állhat, akinek nemcsak az ellenség hordáival, de a saját maga állította törvényekkel és önnön lelkiismeretével is meg kell küzdenie. Ám még vár rá a harc, amelyik mind közül a legkeményebbnek bizonyulhat…
A. M. Aranth Oculus című nagy sikerű regényének évek óta várt folytatása mellbevágó fordulatokkal, drámai módon zárja le a történetet."
És hogy ne csak én élvezzem az inkább monológra hajazó beszélgetést, cenzúra nélkül hagyom, hogy megszólaljon... izé, minden kérdésemre remekbe szabott választ adjon. Íme tessék, olvassátok, ízlelgessétek:
Mazsi: Legfontosabb kérdésem: mennyire lila a borító? :D
Aranth: 1 és 100 között terjedő skálán, ahol az 1 az enyhén lila, míg a 100 a lilánál is lilább, nos, egy ilyen skálán minimum 200! :D
M:: Ez volt a leghosszabban megfogant betű-gyermeked?
A: Mondhatni. 2016-ban írtam le az első sorokat hozzá, és 2019-ben az utolsókat a szerkesztés során, szóval kijelenthetjük, hogy megvolt három év is… Ijesztően sok idő.
M: Milyen érzés volt 3 éven keresztül ezzel foglalkozni?
A: Ellentmondó érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Egyrészt, nyilván azért írtam meg a Prophetát, mert szeretem - a történetet, a világot, a szereplőket egyaránt - és mert úgy éreztem, tudok valami értékeset mondani. Másrészt viszont igen jó volt elengedni: ilyen hosszan még sose kötött le egy valami, és már szívesen belefogtam volna az újabb ötleteim megvalósításába.
M: Jól tudom, hogy ez a legterjedelmesebb könyved? Hogy sikerült ilyen hosszúra?
A: Igen, eddig ez a leghosszabb (megjelent) írásom. Majdnem egymillió leütés! Az jó sok ám! Egyszerűen így alakult, nem terveztem ekkorára. Amikor az Oculust befejeztem, még hetekig-hónapokig keringett a fejemben egy kép: Truth és Aoi, megviselten, nyakig fegyverben baktat egy sivatagban, vagy épp egy romos városban, mint két megfáradt hadúrnő. Egy ilyen sztorit akartam írni, ami durvább, sötétebb, de alapvetően illeszkedik azért az Oculus által felvázolt világba. Aztán, ahogy az jó szokása, a történet elszabadult és bejött még egy-két szál, és hirtelen ott voltam, hogy a szabad akarat, a szabadság-szabadosság, a különböző társadalmi elképzelések, na, meg az ember és a nem-emberi világ ellentétének témáit járom körbe Oculus-nyelven Truth és Aoi társaságában. Hogy mindez beleférjen… ahhoz pedig kell neki a kalória. :)
M: Mitől kell félnie most a szereplőknek?
A: Az Avalon amúgy sem volt jó hely - a társadalmat tökéletesen uralta egy láthatatlan, titokzatoskodó mesterséges intelligencia. Nos, mindenki örülhet, ez a lény már nincs - csakhogy a bolygó nem lett jobb hely, sőt. Az emberben megbúvó, eddig elnyomott becsvágy és sötétség utat tört magának: északon egy fémipari cég város méretű gyáraira támaszkodva egy hataloméhes császár kezdett acélszamurájai élén birodalomépítésbe, keleten egy egyszerű, de annál rémisztőbb mesterséges tudat emelkedett fel, a kontinens pedig egymásra acsarkodó országokra esett szét, miközben egy hatalmas ökológiai katasztrófa is a nyakukba zuhant (a globális lehűlés képében), ráadásul éhínség és nélkülözés közeleg. Ráadásul a karácsonyi események (ugye, Oculus) túlélői mindent feltettek arra, hogy a nép, az emberiség kezébe helyezik az uralmat, és kiírtak egy demokratikus választást, ahol az egyik esélyes befutó egyenest a legveszélyesebb csoport, az Annun Kutyái szekta vezetője. Szóval a helyes kérdés inkább az, hogy mitől NEM kell félnie most a szereplőknek?
M: És az olvasóknak?
A: Hát, a szívetekre kössetek biztosítást, azt lehet, hogy kicsit összetörjük. :D Úgy vagyok ezzel, mint Churchill: nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket és könnyeket! Aki ezen az utolsó úton csatlakozik Truthhoz, Aoihoz és a többiekhez, az családra lelhet, lélekre, reményre, de velük együtt az igazi fájdalomra, félelemre. Valamit valamiért, nem? Én csak annyit mondhatok, mint valaki, aki végigjárta velük ezt az utat, hogy szerintem megéri.
M: Instagramon porcukros katarzist ígértél - emészthető lesz ez a katarzis, vagy búvárkodni fog a gyomrunkban?
A: Kinek milyen, szerintem. Sokan azt fogják mondani, hogy eeeeeezt ne, de úgy gondolom, ha valaki nyitott szívvel belefut ebbe a golyózáporba, az több lesz, amikor kirohan belőle. Ha kirohan, persze. :D
M: Melyik karaktert szeretted a legjobban írni?
A: Mindannyiukat nagyon szerettem, szóval erős a verseny, de talán Rei a kedvencem - belőle ügyetlen avaloni módszerekkel próbáltak poszthumán kreálni, és annyira nem sikerült, hogy a srác agya a mélyalvás határán hirtelen elkezd stresszhormont gyártani, mint az őrült, és így amikor elaludna, Rei hirtelen baromi idegesen és félelemmel telve felébred. Ha ezt tolod pár évig, kicsit megkattansz, és egy ilyen elpattant embert élvezet volt figyelni. A másik kedvencem még mindig Hope, az új-dublini expolgármester exoculusa, aki átélt minden rosszat, amit csak át lehet, adták-vették, használták, ami csak benne volt a pakliban, minden kijutott neki. És a lány egy tökéletes reakciót adott minderre: átlépi. Nem hagyja, hogy meghatározza őt, de nem a vállat vonós, pityergős módon. Csak csodálni tudom, amilyen erős és okos nő. Meg hát persze ott van S*****m, aki a legközelebb áll az összes közül a belső hangomhoz, és az ő sorait is nagyon jó volt írni
M: Mennyire léptél túl az eddigi korlátaidon az írás terén?
A: Sokkal szabadabban bántam a rosszal, mint valaha. Korábban mindig volt azért egy biztonsági háló, egy határ, amit nem léptem át. Túlságosan szerettem a karaktereimet talán. Most már nem hagytam, hogy ez az utamat állja bármiben, így lehetett ez a történet sötétebbé az összes eddiginél, amit írtam. Elsősorban ebben léptem át önmagam. Technikai értelemben tanulni rengeteget tanultam a szerkesztési fázisból - Limpár Ildi elsőrangú és kíméletlen harcos, nem hagyta, hogy az írói érzelgősségem vagy bármi más a minőség útjába álljon.
M: Tényleg ez a vége? Nincs tovább?Se Spin-off?
A: Attól tartok, igen. Ez itt a történet vége, és ez is a lényege - az dönti el, hogyan végződik a történet, aki becsukja a könyvet. És nem csak az én sztorimra igaz ez, hanem az övére is.
De az igazság az, hogy 2007-ben már befejeztem egy űropera regényt, A lehetetlen párbeszéd címmel, ami konkrétan az avaloniak által csak “Égi Háború”-ként ismert időszakról szól, a férfiról, akiről a Védelmezőt megalkották és parancsnokáról, aki a Szellem mintájául szolgált, valamint egy Angyalról, ami elküldte papjait, hogy magához hívja az övéit… Hát, 2007 óta megtanultam egyet s mást az írásról, szóval bízom benne, hogy ma jobban meg tudnám írni, mint akkor. Lehet, hogy rá még sor kerül majd a közeljövőben. Van egyébként két novellám - a Szeretetcsomag az Ad Astra Távoli kolóniák című kötetében illetve az Ennyire a Főnix Könyvműhely Halhatatlanok antológiájában, amik kapcsolódnak ehhez a világhoz. (Nem is beszélve a 2018 karácsonyra kiadott novellacsokorról, amit cimboráimmal közösen alkottunk, és innen ingyenesen letölthető: http://holdarnyek.hu/avaloni-karacsony-ajandek-oculus-novellak/ ) De Truthra, Aoira, az Avalonra kitérve - nem, nekik tényleg ez a vég. Van, akinek szó szerint, de átvitt értelemben mindenkinek. Az ő kezüket itt el kell engednem, mert elértünk a szingularitás határára - innentől még a fény se szökik ki, még én sem látom, innen mi történik velük. És ez így van rendjén, nekik is meg kell találniuk már nélkülem az utat, ahogy mindenki másnak is. Úgyhogy irány, felállni a karosszékből, abbahagyni a görgetést! A kezed nem erre termett, hanem ölelésre! Még most nem késő erre használni. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.
HVP over&out
